A meder

In Célok, Gondolkodásmód, Meditáció, Szokásaink, Útinapló
Görgess lejjebb

A következő tapasztalatot ajánlom mindenkinek, aki szeretne az önismereti úton járni: csináld rendszeresen! És úgy csináld rendszeresen, hogy legyen egy szándék mögötte, tudd, hogy miért is csinálod. Legyen motivációd. Legyen meg az irányvételed, legyen meg a medred.

"People often say that motivation doesn't last. Well, neither does bathing - that's why we recommend it daily." Zig Ziglar
Quote by Zig Ziglar
Photo by the_jiju

Ezt azért mondom, mert amikor másfél évvel ezelőtt elkezdtem meditálni, nagyon nehezen ment. Akkor én már hallottam, olvastam, tudtam, hogy rendszeresen kell csinálni, csak akkor lesz hatása. Ezért úgy ültem le minden nap, hogy ma is kell csinálni, különben nem lesz jó. Nem ment sokáig. Mert az lebegett a szemem előtt, hogy ki kell pipálni, a mai napnak is meg kell lennie, csinálni kell. Aztán rájöttem (később), hogy ez így nem megy, vagyis nem így megy. 

Tavaly októberben (2020. október) kezdtem el újra. Akkor a théraváda buddhizmus (lehet, hogy ezekről fogok majd írni, hogy mi micsoda, de egyelőre csak a tényszerűség miatt említem) egyik meditációs technikájával kezdtem, az úgynevezett satipatthána meditációval. Egyik fontos mérföldkő a mindennapi ülésekben az volt, hogy elkezdtem élvezni a meditációt.

Vagyis hagyni, hogy történjen.

Nem azért meditálni, hogy ki tudjam pipálni a listán, hogy elmondhassam, ma is megcsináltam, hanem azért, mert szándékomban áll meditálni. Kíváncsi lettem az élményre, kíváncsi lettem arra, hogy mit élek át, milyen tapasztalások érnek, és motivált, hogy meghaladjam saját magamat. És mindemellett inspirált az is, hogy tudtam, ez akkor fog beépülni az életembe, ha rendszeresen csinálom.

Ezt a meditációt egy online kurzus keretében kezdtem el (itt erősíteném meg azt, amit sokan mások is mondanak: fontos, hogy legyen egy vezetőd, egy mestered, egy tanítód, nevezd akárhogy, de valaki, aki ott van melletted az úton, és akitől kérdezhetsz) és megtanultam, hogy egy szokás elsajátításához különböző praktikák vannak. 

Az első például, hogy – főleg az elején – ugyanabban az időben csinálod, ugyanúgy, ugyanott. Mert így ki tud alakulni a feltételes reflex. Ha mindig ugyanoda ülünk le, és olyan helyet használunk, amit máskor másra nem szoktunk, vagy olyan eszközt – például szőnyeget, illatot, naplót, ülőpárnát, akkor a hely, illat, szőnyeg érzékelése által már meditatív állapotba kerülünk, mert kialakult az a reflex, amit hozzákötöttünk bizonyos tárgyakhoz, eszközökhöz, napszakhoz, azaz a feltételekhez (ettől feltételes reflex – Pavlov kutyája, ugye). Például, ha rendszeresen tömjén illatú gyertyát gyújtok meditáció előtt, akkor az agyam, – pontosabban az idegrendszer – hozzákapcsolja az illatot a meditáció élményéhez, ezáltal később, ha csak az illatot érzékelem, már egyfajta meditatív állapotba kerülök. (Érdekesség, hogy a buddhista oltárok is ezt a célt szolgálják, a feltételes reflex erősítését.) 

A meder gyakorlati síkja.

A saját tapasztalom a rendszerességgel kapcsolatban az, hogy működik. Ha van meder, akkor tud folyni benne a folyó.

Én minden reggel, felkelés után közvetlenül meditálok, tehát nem időponthoz kötöttem, hanem a bioritmusomhoz. Pontosabban nem csak meditálok, hanem elvégzem a reggeli rutinomat. Mert hamar rájöttem, hogy ha a meditáció előtt jógázom (ashtanga napüdvözletet csinálok), akkor sokkal könnyebben megy a meditációban való éber tudatosság. Aztán elkezdtem az ayurvédikus tisztálkodást is beépíteni a folyamatba, így kialakult az a reggeli rutin, ami elindítja a napom. Természetesen előfordul, hogy 11-kor csinálom meg, de ez a lényegen ez nem változtat, ezzel indítom el a napom, mielőtt bármi mást csinálnék. Ez az én medrem. 

És ahhoz, hogy most tanulni és gyakorolni tudjam azt, hogy valami nem tökéletes, nem fekete vagy fehér, valami nem akkor érvényes és valóságos, ha tényleg minden nap csinálom és nem hagyok ki egyetlen egy alkalmat sem (még műtét előtt, hajnali 3-kor is felkelek, mert, ha egy nap kimarad, akkor én nem is gyakorlok igazán…), ahhoz az kellett, hogy az elején igenis következetesen, minden nap csináltam, és nem hagytam ki egy alkalmat sem. Mert így tényleg beépült a rendszerembe. És elmondhatom, hogy tényleg akkor érzem azt, hogy elindult a napom, ha megcsináltam a gyakorlást, a reggeli rutinomat. Az utóbbi időszakban viszont párszor előfordult, hogy kihagytam (tavaly október óta először), és két dolgot vettem észre ezzel kapcsolatban:

  1. valóban jobban indul a napom, ha megcsinálom a napi rutint, és valóban kevésbé vagyok „egyben“, kevésbé vagyok az univerzummal egy irányú áramlásban, ha kihagyom
  2. az útról nem lépek le attól, hogy kihagytam egy napot, és nem szűnt meg a gyakorlásom emiatt
  3. és három lett: erősödik bennem a mérték gyakorlása, és az, hogy valamit nem csak végletesen tudok csinálni. Tulajdonképpen erősödik bennem az érzés, hogy ezen az úton szeretnék tovább járni. És erősödik az is, hogy megengedjem, hogy történjen, ami történik (ha a testem zsigeri szinten jelzi, hogy nem akar hajnali 5-kor kelni, hogy még munka előtt megcsinálja a napi rutinomat és inkább alvásra van szüksége, akkor megengedjem, hogy ezt észrevegyem és pihenjek).

A meder tudati síkja.  

Ahhoz, hogy ideáig eljussak és ezt lássam, ehhez nekem kellett, hogy szinte egy éven keresztül rendszeresen leüljek meditálni és ne hagyjak ki egy napot sem. És kellett az is, hogy ez az egész ne egy kényszer legyen, hogy élvezzem a meditációt. És ehhez kellett a szándék, irányvétel, motiváció. A meder tudati síkja. 

Az én szándékom az, hogy meghaladjam saját magam, a motivációm pedig az érdeklődés. Hogy kíváncsi vagyok minden egyes alkalommal arra, hogy mi fog történni. És egy fantasztikus dolog, hogy viszonylag az elején sikerült hagynom, hogy történjen, ahogy történik és nem vártam tőle semmit. Ezért tudom élvezni (még akkor is, amikor éppen kellemetlen, mert mondjuk pánik tör rám vagy mellkasi szorítást érzek). És szerintem ez a kulcsa az egésznek.

Rájöttem, hogy amit meditációban tapasztalok, az valójában rólam szól (mikor erről beszámoltam a meditációs kurzuson, a tanítótól megtudtam, hogy amit az életben tapasztalok, az is rólam szól. Vagyis minden, amit a világban tapasztalok, valójában rólam szól..!). 

Hát persze, hiszen a világ belülről van kifelé. Amit kint észreveszek, azért veszem észre, mert belül ott van. Ami kint zavar, dühít, felkavar, azzal belül dolgom van. Amilyennek a másik embert látom, nem róla, hanem rólam szól.

Azaz baromi sokat tanulhatok magamról. Ez az, ami inspirál. Itt kezdődött számomra valójában az önismereti út. Ez kinyitotta azt a kaput, ami gátolta korábban, hogy csak történjen a meditáció. Mert rájöttem, hogy nincs értelme elvárnom bármit is egy üléstől, hiszen az, amit éppen akkor tapasztalok, az rólam szól, éppen akkor. Ha türelmetlen vagyok, ha alig várom, hogy vége legyen, ha feszültséget tapasztalok, ha özönlenek a gondolatok és egy pillanatig sem tudok az éber tudatossággal jelen lenni, akkor ez éppen arról szól, hogy a tudatom éppen ilyen.

Vagyis felnyitotta a szemem arra a buddhista tanításra, hogy a meditáció arra való gyakorlás, hogy tudatában legyek annak, ami bennem zajlik. És ne csak úgy automatikusan működjenek (bennem) a dolgok, mit sem tudva az egészről. Ahogy a meditációs kurzus tanítója mondta sokszor; a szerzetes nem mindig összeszedetten és éber tudatossággal meditál, van amikor szétszórtan meditál. De akkor tudatában van annak, hogy szétszórtan meditál. 

"Ha tökéletesen meg akarod érteni
A múlt, a jelen és a jövő összes Buddháját, 
Akkor lásd úgy a Világegyetem mibenlétét
Melyet egyedül a tudat teremt" 
Buddha
Quote by Buddha – Buddha-Avataðsaka sūtra in: Szung Szán: Zen iránytű
Photo by the_jiju

Szóval, ha innen nézem, a lényeg, hogy mindig észre vegyem, tisztán lássam, mi történik. És ha ez sikerül, akkor saját magamról kapok egy képet. Például az elején minden alkalommal az volt a megélésem, hogy bármit tapasztaltam a meditáció során, az elmém, mint valami kamasz gyerek, állandóan kommentálta. És baromira dühbe jöttem tőle, idegesített, hogy „nem fogja be a száját“ és én így nem tudom teresíteni a figyelmem (satipatthána meditáció gyakorlata), mert állandóan pofázik, kommentál. Aztán rájöttem, hogy jéé, de hát én vagyok ez. Én vagyok, akinek egyébként mindig van valami hozzáfűznivalója, ha valaki valamit mond, kijavítom, kommentálom. Amikor erről beszámoltam a kurzuson, azt a kérdést kaptam a tanítótól:

Mi lenne, ha megbékélnék vele?

Megbékélnék azzal, aki kommentál? Elementáris felismeréssel hatott rám; tényleg, mi lenne? A következő napon, hagytam, hogy kommentáljon, nem húztam fel magam rajta, megbékéltem vele. Megértettem, mit jelent az elfogadás. Mit jelent a megengedés. És ettől a pillanattól kezdve tudott történni a meditáció, tudtam figyelni minden másra is, tudtam hagyni. És aztán persze az állandóan pofázó kamasz eltűnt. És azt vettem észre, a mindennapokban is kopott ez a szokásom, nem fűzök hozzá mindenképp valamit ahhoz, amit valaki mondott (de még csak magamban sem fogalmazódik meg, hogy „hát szerintem meg ezt úgy kéne csinálni, hogy“ vagy valami hasonló kiegészítés, észrevétel). 

A magamról való tapasztalás és tanulás számomra elég motiváció ahhoz, hogy szívesen üljek le meditálni rendszeresen. És, ha megvan a kialakított meder, mind tudati, mind gyakorlati szinten, akkor a magamról való tanulás által egyre könnyebben tudok az univerzum folyásával egy irányban haladni. Mert az éber tudatosság, a jelen-lét, valójában arra való eszköz, hogy része legyünk az univerzumnak, hogy észre tudjuk venni a valóságot, mi is történik velünk és körülöttünk, és úgy éljünk, hogy a lényegünk kiteljesedjen. Hogy tudjuk, mi a dolgunk. 

Submit a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenkilenc − 6 =